Közreműködők: Láber Attila
Régi ismerősök és igazi posztjugó romantika elevenednek meg balkáni túrabeszámolónk első részében.
A vukovári víztorony komor torzója árnyékában autózunk, amikor a horvát rádió déli híradójában nagy összeállítást közölnek a szombati belgrádi tüntetésekről. A megkérdezett tüntetők a rendőrökre és a diktatúrára panaszkodnak, mint a világon mindenhol. A šidi határátkelőnél aztán nem érezni, hogy Szerbiában belpolitikai válság lenne, sőt, még a szokásos rosszalló méregetés is elmarad az egyenruhások részéről.
Ismét hosszú útra indultunk: Szerbia, Koszovó, Macedónia, Albánia, Montenegró és Bosznia is terítéken van újra, de most még alig látszana a térképen az a képzeletbeli piros csík, amit az autónk a megtett út után a képzeletbeli térképre húzna, ha egy olyan filmben szerepelnénk, amiben az alkotók elcsépelt montázsokkal szeretnék érzékeltetni, hogy hőseik éppen valahová tartanak. Mi éppen Nišbe tartunk, ahová nem sok filmben tartanak, pedig innen indul a látványos Nišava-völgyi vasútvonal, ahol először tervezünk fényképezni. Ez az erősen leromlott állapotú, végig egyvágányú vasútvonal jelenti a legfontosabb vasúti kapcsolatot Szerbia és Bulgária, tágabb értelemben pedig Törökország és Európa között.
A vasút Dimitrovgradnál éri el a szerb–bolgár határt, Szófia felől ki is húzták a drótot a határállomásig, onnantól Nišig viszont a dízelmozdonyoké a terep. A célunk nem is lehet más, mint néhány Kennedy megörökítése, ami több szempontból sem olyan könnyű, mint amilyennek elsőre tűnik: egyrészt a szerb magánvasúti piac is tarka és változatos, az elmúlt években nagyon sok idegen típussal színesedett a szerbiai járműpaletta; másrészt egy korábbi baleset miatt hetente kétszer 36 órás vágányzárakat tartanak az amúgy sem túl nagy átbocsátóképességű vonalon. Előzetes információink szerint vasárnap délután a vonal nyitva van, tehát van esély arra, hogy látunk is vonatot.
Kérdezősködünk a középállomások személyzeteinél, de a legtöbb helyen csak fejcsóválást kapunk válaszul: ma nincs vonat. Az egyik, angolul beszélő vasutas aztán bővebb magyarázatot is ad: a belgrádi tüntetés előtt
bombafenyegetés érkezett a rendőrséghez, ezért az egész országban leállították a vasúti közlekedést.
Leforrázva vonulunk vissza Nišbe, útközben még benézünk Crveni krst állomásra, de ott is ugyanezt az információt kapjuk: jöjjünk vissza holnap.
A délutáni kapufától a nem túl bizalomgerjesztő megjelenésű lakótelepi csevapozóban elköltött vacsora sem ízlik úgy, a ballonos Niško meg aztán főleg nem. Reggel aztán egy Kennedy semmivel össze nem téveszthető, panaszos kürtszavát fújja felénk a forró szél, s innen már tudjuk: ma már ránk mosolyog a szerencse. Már-már eksztázisban rohanunk végig a Nišava völgyén, míg az egyik faluban végre megpillantjuk az áhított vonatot, amit valóban egy ütött-kopott Kennedy vontat.
Dolacnál várjuk be a hatlábút: az idilli kisállomás biztosítóberendezése hasznavehetetlen, a forgalmista a Nissan terepjárójával hajt ki a bejárati jelzőhöz beengedni a vonatot. Még nem biztos, hogy továbbmegy innen – magyarázza –, attól függ, hogy a következő állomás, Bela Palanka tudja-e fogadni. Megköszönjük a tájékoztatást és továbbhaladunk dél felé: bár hétfő délelőtt alapból vágányzár van, úgy tűnik, a feltorlódott vonatok miatt a mai kapacitáskorlátozást lemondták. Bela Palanka lerobbant állomásán egy Szergej várja a kijáratot szemlátomást új, türkiz színű török kocsikból álló szerelvényével. Mindegy, ha már itt vagyunk, ezt is lefényképezzük természetesen, pedig sem a gép, sem a kocsik nem illenek ebbe a környezetbe. Az itteni szolgálattevő kicsit kevésbé közlékeny, mint szomszédja, de azt megtudjuk tőle, hogy egy fél órán belül jön majd egy vonat felfelé.
Túlzás lenne azt állítani, hogy Bela Palankában közfeltűnést kelt a megjelenésünk, hiszen a személyforgalmat már régen leállították ezen a vasútvonalon, ennek megfelelően pedig a helyiek is elkerülik az állomást, de egy pár furcsa pillantást azért így is sikerül begyűjteni az egyik romos vágány helyrehozásán ügyködő PFT-dolgozóktól. Dimitrovgrad felől aztán be is kúszik az állomás egyetlen használható vágányára egy Kennedy egy foghíjas konténervonattal. A vonat rövidesen továbbáll Dolac felé, mi is autóba ülünk: bár a Nap már magasra hágott az égen, s ennek megfelelően a fények sem valami szépek, egy Kennedy-kereszt végső soron nem rossz téma.
A kereszt viszonylag gyorsan le is megy, rövidesen mindkét tehervonat elhagyja az állomást. A reggeli Kennedyre egy közeli útátjárós hely adja magát, a másikért a már jó előre kinézett Sićevo egykori állomásáig autózunk fel. Érkezésünket csak az állomáshoz szoktatott kóbor blöki veszi rossz néven, ő a hűvös forgalmi iroda ajtajából ugat bennünket kitartóan, amíg a szolgálati felsőbbség ki nem tessékeli onnan, hátha úgy abbahagyja a zajongást. A Kennedy a memóriakártyára ég, mi pedig egy gyors ebédet követően autóba ülünk és útnak indulunk dél felé.
A szerb–koszovói határra vezető úton egyszer jártunk már, így csak az lep meg, hogy a határ egyik oldalán sem igazán érdekeljük a hatóságokat, unottan továbbintenek bennünket. Úgy tűnik, most valamivel nyugodtabb a két ország viszonya. A Pristina felé vezető, kétszer kétsávos úttal is jól haladnak, már csak néhány szakaszon kell a földművön manőverezni. A fővároshoz közeledve egyre erősödik a forgalom, az autózás már csak a formabontó, a helyi közlekedési morálhoz egyáltalán nem illeszkedő forgalomtechnikai megoldások miatt sem stresszmentes errefelé. A délutáni pejai / peći személyvonatig van még idő, ezért Fushë Kosovában / Kosovo Poljéban úgy döntünk, benézünk a fűtőházba, hátha látunk valami érdekeset. Noha a németautó-mániával jócskán átfertőzött Koszovóban a Toyotáknak nincs nagy presztízse, a vasút környéke van olyan barátságtalan, hogy úgy döntsek: beállok az Avensisszel a vontatási telepre, legfeljebb elküldenek. A Trainkos-os dolgozók regisztrálják ugyan a kocsi megjelenését, de rá sem hederítenek, kifelé pedig természetesen előre engedek mindenkit.
Annál is inkább, mert a parajos ismerős mozdonyok tetemeit rejti:
néhány Mađaricát, azaz Bobót vetett erre a balsors.
A Jugoszláv Vasutak (JŽ) eredetileg 31 Bobót rendelt a Ganztól 1960 és 1985 között. A 641-es sorozatú mozdonyok a nagy délszláv állam felbomlása után a Szerb Vasutaknál (ŽS) maradtak, néhány példány pedig ma is üzemel még. A Fushë Kosovába / Kosovo Poljéba vetődött példányokat valamikor az ezredforduló magasságában állíthatták le – 1990 környéki revíziós dátumok szerepelnek rajtuk –, mára néhány Kennedy társaságában visszavonhatatlanul az enyészeté lettek, csak a környékbeli kóbor kutyák keresnek alattuk árnyékot olyan forró délutánokon, mint ez a mai is. Jó ötlet volt erre kanyarodni.
Magunk mögött hagyjuk a fűtőház nem túl bizalomgerjesztő környékét, vetünk egy pillantást a telepről kihúzó személyvonatra, majd lassan a közismert sziklás fotóhely felé vesszük az irányt. A csapat egyik fele itt fényképezi majd a vonatot, a többiek kicsit odébb próbálnak szerencsét. A vonatot, mint legutóbbi ittjártunkkor, ezúttal is a 001-es pályaszámú, horvát eredetű nagydízel továbbítja. Az egykori tarka járműállománynak ma már nyoma sincs, nem futnak a Nohabok, nem futnak a motorvonatok, nem közlekednek már az innen-onnan összekukázott személykocsik sem, csak a DB-től beszerzett, többé-kevésbé egységes megjelenésű Silberlingek. Hozzá kell tenni: vonat sincs már annyi, mint egykor: a Trainkos csak Pristina és Peja / Peć között közlekedtet napi két pár vonatot, a meglepően sokáig megmaradt szkopjei járat pályafelújítás miatt nem közlekedik már egy ideje, de Mitrovica felé sincs már forgalom.
Bennünket pedig a szerencse hagy el egy kicsit: felhők kúsznak a Nap elé az égen, így a vonat árnyékban halad át a kinézett fotóhelyeken, egyedül a Mjekaj előtti mecsetnél verekszi át magát néhány napsugár a felhők sorfalán. Kár, de végső soron így sem készülnek reménytelenül rossz képek, a pejai / peći személyvonat miatt meg amúgy sem érdemes sokat búslakodni, hiszen az minden nap jár.
Bevásárolunk egy közeli szupermarketben és vacsorázunk is – Koszovóban mindkettőt elég olcsón meg lehet tenni –, majd a macedón határ felé vesszük az irányt. Szürkül már, de ma még le kell jutnunk Tetovóig, ahol a szállásunk van. A fővárostól szerencsére jó minőségű, ingyenesen igénybe vehető autópálya vezet a határig, amely ezerméteres hegyek és a Lepenc szűk völgye között kanyarogva éri el Hani i Elezitet / Elez Hant. Az autópálya városba vezető szakaszáról aztán ismerős alakot fedezünk fel: egy Nohabot. Ez meglepő fordulat, hiszen a koszovói Nohabokról egy időben az terjedt el, hogy szétvágták őket (noha a többnyire pénztelenségben tengődő balkáni vasutak általában kerülni szokták az ilyesmit). A 005-ös gép megmaradt, talán az állomás időközben csaknem befejezett felújításánál segédkezett. Láthatóan hosszú ideje nem használták már, ráadásul éppen egy játszótér szomszédságában állították le, pont olyan távolságban, hogy a gyerekek meg tudják dobálni kővel, ha akarják.
Búcsút intünk a sorsára hagyott Nohabnak és a kaotikus macedón határállomás felé kanyarodunk. Már besötétedett, de a hőség még mindig izzasztó, előttünk pedig áll még egy 50 kilométeres út a következő szállásig. Másnap Albánia felé vesszük az irányt, ahol újabb érdekességek várnak ránk – de erről majd a következő részben.
